Őszi rablók társasága

2011.11.19. 16:10

Idén is egyik napról a másikra azon vettem észre magam, hogy a hajnalok egyre csípősebbek, az esték egyre hidegebbek, és a nappali horgászatra is eggyel több meleg ruhát kellene bekészíteni, mint néhány héttel korábban. Újra beköszöntött az ősz. Az ősz, az elmúlás évszaka. Ahogy telnek az évek, a természet egyre gyorsabban ölt magára új ruhát, s egyre rövidebb átmenettel csöppenünk bele az éppen következő évszakba. Amikor ezeket a sorokat írom, már az idei tél mutatja árnyékát a fák hófehér dérrel borított ágain. A 3 °C fok körüli nappali, és 0 °C fok alatti éjjeli átlaghőmérsékletek is azt mutatja, megérkezett a leghidegebb évszakunk.

Az ember életében is sok minden változik. Az elmúlás az élet része, ami jelen van magánéletünkben, munkánkban, és családi környezetünkben egyaránt. A hétköznapi különböző jellegű problémák sokszor elterelik gondolatainkat, érzéseinket, és ilyenkor kevesebb figyelmet tudunk, vagy kevesebb figyelmet akarunk fordítani akár legkedvesebb elfoglaltságainkra, mint például a horgászatra. Így volt ez velem is, az elmúlt hetekben.
 
Azonban egy igazi horgász nem tudja nem észrevenni a természet gyönyörű elváltozását, és a pergető horgász nem tud elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy itt a „ragadozók ideje”, vagyis az ő ideje! Akármilyen nehézségekkel is nézzünk szembe életünkben, egy nagy séta a vízparton pergető bottal a kezünkben, -nálam legalábbis- általában hatásos orvosságnak bizonyul. S ha esetleg megtaláljuk, és be is tudjuk csapni célhalainkat, örömünkben elég jó eséllyel feledkezhetünk meg a hétköznapok okozta egyéb problémákról. Így volt ez néhány héttel ezelőtt, amikor a Dunára indultam... 
 
A régi kövezésre hosszú, ártéri erdőn át vezet az út. Lassan gurultam a gödrös, immár sárgás-barnás levelekkel felöltöztetett öreg erdei földúton, míg annak végén, az idős fák takarásában felsejlett az vén folyó. Valahogy mindig jó érzés tölt el, amikor megpillantom a Dunát. A víz természetes ereje, furcsa varázsa semmihez sem fogható. A szürkés-fehér ködben óvatosan a kövezés végére botorkáltam, vigyázva a csúszós aljzaton. A folyót kémleltem, életjelet keresve. A hűlő vízben azonban már rég nem látni a nyári, erőteljes felszíni balinrablásokat. A műcsalit a víz felső rétegében húzni így ilyenkor értelmetlen, a mélyebb részeket kell vallatnunk a halak után. A balinos körforgót így messze suhintottam, s a többméteres mélységbe engedtem. Az első 1-2 behúzás nem hozott rávágást, azonban talán a negyedik, ötödik bedobást követően, a kövezéstől 3-4 méterre, egy homokrézsű környékén komoly rávágás, majd elnehezülés tudatta velem, valakinek megtetszett a műcsali! A vékony monofil előkével élvezetes fárasztás kezdődött. Néhány izmosabb kirohanás után szép, egészséges, 2 kiló feletti balint ragadhattam tarkón!
 
Egyedül ólálkodhatott rejtekében a rabló, hiszen több kapás nem volt. Egy gubanc miatt azonban kénytelen voltam megválni több tíz méter zsinórtól. Nem is csoda, egész évben intenzíven használtam a vékony fonottat, ami így év végére már megtette a magáét. Gyorsan rám sötétedett. A körforgó helyett wobbler került a forgókapocsba, s vártam, hogy megjelenjenek a Duna fenséges ragadozói, a süllők. Az óra-átállítás miatt korán sötétedett. Fél 5 körül Napnyugta volt. Az alkonyat óráiban sajnos nem volt jelentkező a műhalra, s a Napnyugta utáni első két óra is kapás nélkül telt el. A hideg viszont egyre komolyabban éreztette jelenlétét, és tudatta velem, hogy a természetben ki az úr. Úgy gondoltam, egy kicsit dobálok még, aztán elindulok a hazafelé vezető úton. Rablások nem nagyon voltak, néha mutatott csak 1-1 életjelet a víz. Egyszer csak, a semmiből elnehezedett a felszerelésem, és nemsokára előttem fröcskölt egy szépséges mintázatú süllő-ifjonc. Az eredménytől felbuzdulva néhányszor még megkínáltam a ragadozókat, de több jelentkező nem akadt. Azért így is boldogan vettem az irányt az autó felé.
 
Természetesen nem múlhat el az ősz (de a tavasz, meg a nyár, meg a tél sem) a csukák nélkül. Őket viszont praktikus okokból a tavakon cserkészem. Nagy élmény, amikor a letisztult őszi vízben esetleg láthatjuk is, amint a gyönyörű mintázatú vízi krokodil a műcsali után illan, és egyszer csak eltűnik szájában az addig monoton mozgással vezetett villantó, vagy plasztik csali.
 
Egyik nap egy akadós rézsűt vallattam egy Pécs-közeli tavon. Ez egy kb. 40 m2-es placc, amelyet víz alatti tuskó csonkok tarkítanak. A műcsali körforgó villantó volt, drótelőkével biztosítva. A területen első dobásra rávágást kaptam, láttam is, amint a csuka a villantó után nyitja száját, de elhibázta a rávágást. Következő dobásra azonban elkaptam. A terület másik oldaláról szintén követte egy útonálló a műcsalit, de nem akadt jól a horog a bevágáskor. Ezután egyenesen be, kicsit balra, a nyílt víz felé suhintottam a blinkert. A dobást pedig egy méret körüli csuka értékelte! Érdekes, hogy ilyen koncentráltan ott voltak a ragadozók, ezen a viszonylag kis területen. Főleg, hogy nem rendelkezik jelentős ragadozó-állománnyal a vízterület. Mivel süllőt is fogtam már erről a helyről, gondoltam, felteszek egy twistert, és könnyű jigfejjel végigtapogatom vele a tőlem pár méterre lévő törést. Mivel drótelőkém már csak egy maradt, és úgy gondoltam, hogy megfogtam a területen ólálkodó csukákat, azt mellőzve raktam fel a twistert a főzsinórra. Ehhez képest, a második dobásba a szokásos koppintós kapás helyett elnehezedett a pálcám, ami mindig jobb halat sejtet. Szinte azonnal éreztem, hogy csukával van dolgom, ezért csak reménykedni mertem, hogy szájszélben ül a horog. Gyönyörűen indult el a hal mélyvíz felé, s az orsó annak rendje és módja szerint adagolta a zsinórt. Majd megfordítottam, és visszafelé tereltem a halat. Mikor egy fél perc elteltével még a horgon volt a rabló, már-már megfordult a fejemben, hogy talán ki is fogható, ha eddig nem harapta el a zsinórt. Azonban ahogy a felszínre húztam táncpartnerem, egy termetes mintás farokuszony látványa volt az utolsó képkocka, ami a fejemben futókalandunkból megmaradhatott. Minden bizonnyal, ahogy visszafordult a mélység felé a termetesebb ragadozó, az eddig kitartó 0.11-es fonott vagy a kb. 900 fog valamelyikén, vagy az éles kopoltyúfedeleken megadta magát. A botspiccem hirtelen vágódott a felettem ólálkodó öreg fák lombjai közé, s a másodperc töredéke alatt állt vissza a természetnek az a nyugodt csendje, amelyet egy kis időre a hal fárasztásával megtörtem. Biztosan 5 kiló körüli, vagy a feletti hal volt, hiszen fogtam már kapitális csukát, s ő hasonló módon védekezett. Nem baj, jön még kutyára dér... azaz csukára szájbilincs! Azért, ha nem is ekkorát, de néhány kisebb társát elkaptam, és ideiglenesen száraz környezetbe költöztettem néhány fotó erejéig, az elmúlt hetekben. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ahogy e cikket gépelem, újra és újra átélem a fogások élményét. Írásomat az ősz szépséges évszakával, az elmúlás érdekes érzésével, és életünk változásaival kezdtem. Remélem, amíg e sorokat olvastátok, sikerült elérnem, hogy pár percre ti is megfeledkezzetek problémáitokról, és egy olyan világba csöppenjetek, amelyet mi, horgászok, a hétköznapinál sokkal jobban szeretünk.
 
                

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mitfogta.blog.hu/api/trackback/id/tr513396381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.