November 6-án négy napra leugrott Pécsre Marics Attila pesti barátom látogatóba. Már korábban elterveztük, hogy a nálunk töltött négy nap programja nem csak a „buli-pia-punnyadás” lesz, hanem beiktatunk egy jó kis őszi csukázást is! A november 9-i hétfőre első sorban a péntek és szombat esti bulik, valamint azokat követő másnapok miatt esett a választás, de az időjárás-előrejelzés is ekkorra vált ígéretessé. A kettős fronthatású hétvégi napok után, de még a kedden beálló hidegfront előtt kellemes, napos időt jósoltak!
 
Mivel én az egész napos horgászatokat szeretem - ha már kijutok a vízre - a hajnali kávé és gyors kocsiba cuccolás után reggel 5:58-ra a Malomvölgyi 2-es tó parkoló-büfé-halőrház „komplexuma” elé értünk. Korai szorgalmunk ellenére a kaput lelakatolva találtuk, telefonszám feltüntetve sehol. Már ekkor kezdtem kicsit bosszankodni. Napkelte 6:40-kor volt, horgászhelynek pedig a tó másik végén lévő közepes mélységű, akadós területet céloztam meg. Így időben terveztem megváltani a horgászjegyet, hogy kényelmesen hátragyalogoljunk a cuccokkal a parkolótól legalább 700 méterre lévő helyig. Ekkor érkezett meg hasonló célokkal két másik autó, de ők sem tudtak mást, csupán tanakodni, hogy hol lehet a halőr. Gondoltam, biztos a másik halőrházban van, ami úgyis útba esik úti célunk irányában. Majd ott megkeressük... Visszatolatás a sűrű ködben az emelkedőn, letettük a kocsit a szabadparkolóba és indulás! A másik halőrháznál mondanom se kell, kutyaugatáson kívül senki sem fogadott. Rövid tanakodás után, mivel semmi kedvünk nem volt visszakutyagolni és várni a ki tudja mennyit késő embert, valamint az idő is már 6:15 körül járt, eldöntöttük, hogy elmegyünk a kiszemelt helyig. Összeszerelünk, aztán majd megvesszük a napijegyet nála, amikor körbejön ellenőrizni (volt már ilyenre példa ugyanitt korábban is…). Természetesen szabályszerűen megvártuk a napkeltét, és 6:40-kor lendültek a botok. Az egyik szereléket úszós csukázóra szereltem, s a parttól nem messze vetettem be élő kishallal. A másik a tó közepi akadó sor elé került fenékre, kishal szelettel (azon süllő aroma). A nagyon várt hajnali kapások sajnos elmaradtak. Az úszós szerelék is csak mintegy fél órát bírt ki a vízben, mert a hajnali szél segítségével akadóba vonszolta a kárász. Be is szakadt. Átszereltem ezt is fenekezőre végólommal, mely kb. 70-80 cm-es eresztéken lógott az oldalelőkén levő élő kiskárász alatt. Horognak egyágú, vékony húsú, a kárászok méretéhez illő süllőző horgokat használtam mindkét szereléken.
 
Még mielőtt jobban belemennék a sztoriba, itt kell hogy őszintén bevalljam, az egész naptól nem sokat vártam. A kezdeti nehézségek miatt. Alapvetően nem vagyok babonás típus, de ha horgászatról van szó, nálam fontos hogy gördülékenyen menjenek a dolgok (ne maradjon otthon semmi, időben érjünk ki, nyugodtan pakoljunk szét, szereljünk össze, beszélgessünk, kezdhessünk stb.) szóval hogy egyszerűen klappoljon minden. Stoki Tibi a legjobb megmondhatója, hogy tipikusan „csalihal-parás” vagyok. Legnagyobb félelmem mindig az, hogy nem tudunk majd valami miatt megfelelő csalihalakat fogni, így nem tudjuk elkezdeni a horgászatot időben (vagy egyáltalán). Persze ez inkább a nyári éjszakai horgászatok előfutára szokott lenni. Ha a megfelelő csali megvan, már nyugodtan várom a kapást. 
 
Most persze, már egy nappal előbb beszereztem a tíz darab kiskárászt. Tényleg kicsik voltak, 7-8 cm-esek, pont a süllőző méret! Ennek ellenére sajnos 3,5 órán át semmi nem történt, a halőr megérkeztét leszámítva, olyan fél 10 magasságában. Jó kedélyű is volt, amíg meg nem kértem rá, hogy adjon egy napijegyet! Ekkor persze legörbült a mosolya, elkezdte a fámát, hogy hogyan kezdhettem el horgászni jegy nélkül, ez szabályellenes. Persze mondtam, hogy nekünk a jó szándékunk megvolt, mindkét halőrháznál voltunk, de halőrt sehol sem találtunk. Telefonszám szintén sehol nem volt kiírva. Mit tehettünk volna még? Magyarázatként jött a válasz, hogy miért kéne neki már 6-kor itt lennie, amikor csak 6:40-kor van napkelte... Valahogy nem értett meg, amikor magyaráztam, hogy ha 6:40-kor van kezdet, akkor én nem 6:40-kor szeretném megváltani a jegyet a gát mögötti parkolóban, fél óra alatt hátragyalogolni, kapkodva szerelni, majd negyed nyolc körül elkezdeni horgászni... Aztán elment, és kb. egy óra múlva visszajött a napijeggyel. Ekkor már higgadt volt ő is, így beszélgettünk is egy kicsit, immár teljesen nyugodt hangnemben.
 
Mivel kb. 10:30-ig egy-két emelést leszámítva semmi nem történt, úgy döntöttem, kedvenc (pergető) botomat egy időre kiiktatom a fenekezésből, és átszerelem eredeti hivatásának megfelelően! Így elindultam pergetni, 10-12 centi körüli fehér twisterekkel. A másik szerelék a vízben maradt, sorsát cimborámra bízva. Ekkorra már szépen melegedett az idő. Tiszta volt az ég, kisütött a nap, a hajnali 5-ről kb. 12-14 oC-ra emelkedett a hőmérséklet. Ahogy elhagytam eredeti helyemet, nagy meglepetésemre, a harmadik beállónál már csukeszt akasztottam. Olyan 30-35 centi körülit. Hirtelen megörültem és vissza is mentem megmutatni alkalmi horgásztársamnak, mert tényleg semmi jót nem vártam a naptól. Egyre inkább távolodtam eredeti helyemtől, s mintegy két órán át dobálva elértem az „1-es öbölt”, a tó keleti oldalának kezdetét. Ez idő alatt öt kiscsukát sikerült becsapnom, sajnos az elsőhöz hasonló méretekben (az utolsót kétszer egymás után megfogva(!)). Ekkor jött a hívás, hogy ne hagyjam már egyedül ennyi időre vendégemet. így elgy-két utolsó dobás után elindultam visszafelé. Időközben megérkezett mellénk egy szintén rablózó horgásztárs. Rövid bemutatkozás után gondoltam megnézem mi újság az itt hagyott, már két órája a vízben nyugvó kishallal. Ekkor kezdődtek el eddigi horgász pályafutásom egyik legszebb percei... 
 
Szokásom, hogy az élő halas, vagy szeletes fenekező szereléket mindig lassan, tapogatva-mártogatva húzom ki. Ez egy-két alkalommal már, még a kapástalan időszakokban is süllőket eredményezett, így előszeretettel alkalmazom a módszert. Alig 1-2 métert emelhettem a csalin, mikor határozott, lassú elnehezülést éreztem. A súlyt érzékelve először úgy gondoltam akadóba értem. Kérdezték is mindjárt a többiek hogy elakadtam, vagy valami más történik. De rövidesen, komótos, ám határozott mozdulattal megindult a ránehezedés, megadva mindannyiunknak a választ. Mivel nem a tipikus csukás vehemenciát éreztem, szebb süllőre gyanakodtam. Először 5-6 méterre a parttól mutatta meg magát a gyönyörű hal, ha csak egy pillanatra is. Ekkor tudatosult bennem, hogy milyen tétje is van a fárasztásnak. Természetesen izgatottan, de hidegvéremet megtartva próbáltam lereagálni minden mozdulatát, a féket folyamatosan szabályozva. Mintegy 5-6-kirohanással visszatört a mélybe, mielőtt a kritikus, 3-4 méteres parttávolságban meg tudtam tartani. Ekkor, kitátva óriási száját néhány fejrázással borzolta idegeinket, de már csak egy-egy méter zsinórt nyert vissza szokásos, de igen veszélyes cseleivel. A kristálytiszta vízben még 4-5 méter távolságban is jól látszódtak a víz alatti tuskós akadók, melyek nagy megkönnyebbülésemre nem kaptak szerepet a fárasztás során. Lassan megadva erejét, szákba vezethettem ezt a csodálatos állatot. Hát mit mondjak, elkelt a nemrég vásárolt tekintélyes méretű merítőháló.
 
A parton felejthetetlen érzés töltött el, ahogy teljes szépségében néztem halamat egy hibátlan mintázatú, rekordméretű öreg csuka személyében. Atti barátom 8 kilót mondott, a mellettünk ülő horgásztárs 10-et, én 7-et. A szomszéd mérlege 7 alatt megállt, ezért - bár azt mondta, lehet hogy alulmér - ennyinek könyveltem el. A szájszegletbe akadt a vékony húsú süllőző horog, melyet cimborám is megjegyzett: „Ilyen kis horgokkal is lehet ekkora halakat fogni?” Mire hosszasan átbeszéltük a rövid választ: persze. Ha jól akad, és szerencséd van, ez is bőven elég.
 
A szerelék további részei voltak a 330 cm-es B akciójú bot, 25-ös monofil damil, és a fekete színű, vékonyabb, „lágy” drótelőke (amit használhatatlanná hajtogatott a csuka a fárasztás során). Érdekesség, hogy bal szemére vak volt a hal, a horog is a jobb szájszegletébe akadt!
 
Több kapás már nem volt, de jól átbeszéltük a fogást és többször is megcsodáltuk a szájbilincsen pihenő „krokodilt”. Négy óra magasságában elindultunk hazafelé. A parkolóhoz vezető úton, ahogy észrevették, több horgásszal is kellett, hogy váltsak néhány szót. Persze szerettem volna hogy a rokonság is lássa a gyönyörű halat, így beugrottunk még egy-két helyre mielőtt haza értünk.
 
Otthon már kettős érzések kerülgettek. Egyrészt az a mérhetetlen öröm, amit csak mi, horgászok ismerünk, másrészt enyhe szomorúság. Valahogy mindig megsajnálom a vissza nem engedett halakat...                      
 
 
 
 
 
Márk

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mitfogta.blog.hu/api/trackback/id/tr371542438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TSK 2010.01.04. 09:12:28

Tibikém!
Kérjük a cikket a preparálásról, és hogy mit főztél belőle!!!